A selyemtyúk a baromfiudvarok egyik legkülönlegesebb, Kelet-Ázsiából származó lakója, amelynek eredetét homály fedi, ám az irodalmi feljegyzések már közel hétszáz éve említést tesznek róla. A 13. századi utazó, Marco Polo kínai útjai során egy egészen egyedülálló, fekete bőrű, prémszerű tollazattal borított szárnyasról számolt be, amely minden bizonnyal a mai selyemtyúk őse lehetett. Amikor a fajta évszázadokkal később megjelent Európában, a rafinált kereskedők gyakran a hiszékeny vásárlók megtévesztésére használták fel az állat szokatlan külsejét, azt állítva, hogy az a nyúl és a baromfi keresztezéséből született. Érdekesség azonban, hogy az akkori és a mai modern típusok között jelentős különbségek vannak: az ősi változatokról még hiányzott a lábtollazat és a jellegzetes fejdísz. A ma a kiállításokon látható, dúsabb lábtollazatú és nagyobb bóbitájú egyedek az elmúlt 30-40 év céltudatos tenyésztői munkájának eredményei.
Egyedülálló anatómia és a „selymesség” titka
A fajta legszembetűnőbb tulajdonsága, amelyről nevét is kapta, a tapintásra selyemhez vagy szőrhöz hasonlító tollazat. Ez a jellegzetesség egy recesszíven öröklődő genetikai tulajdonság következménye: a tollakból hiányoznak az úgynevezett horgocskák, amelyek más madaraknál a tollsugarak összekapcsolásáért felelősek. Ennek eredményeképpen nem alakul ki zárt zászló, a tollazat laza szerkezetű és piheszerű marad, ami egyben azt is jelenti, hogy a selyemtyúk képtelen a repülésre. Amennyiben egy selyemtyúkot normál tollazatú fajtával kereszteznek, az utódok – a recesszív öröklésmenet miatt – hagyományos tollszerkezettel fognak rendelkezni.
A selyemtyúk másik különleges vonása a melanizmus. Bőrük, húsuk, csontjaik, sőt belső szerveik is kékesfekete árnyalatúak, ami alól egyedül a kendermagos színváltozat képez kivételt, ahol a pigmentáció hiánya miatt a bőr világosabb. Ezt a sötét húst a kínai gyógyászatban nagy becsben tartják, és különféle orvosi célokra, gyógyhatása miatt fogyasztják, bár íze és szerkezete nem tér el a hagyományos csirkehúsétól.
Testfelépítés és fajtajegyek
A selyemtyúkok viszonylag kistermetűek, súlyuk 1000 és 1600 gramm között mozog, megjelenésük zömök, lekerekített kocka formát idéz. A testtartásuk enyhén emelkedő hátvonalat és közepes magasságot mutat, a hát széles és rövid, a nyereg pedig dúsan tollazott. Különlegességük a lábak anatómiájában rejlik: a selyemtyúk öt lábujjal rendelkezik, ami fontos fajtajegy. Az ötödik ujjnak egyértelműen el kell különülnie a hátsótól, és enyhén felfelé ível. A lábszárakat és a külső lábujjakat rövid tollazat borítja.
A fejet vizsgálva számos speciális jegyet fedezhetünk fel. A sötétbarna szemek mellett a füllebenyek fényes türkizkék színben pompáznak, a csőr pedig rövid és sötét (kékes-fekete). A taraj formája dióra vagy eperre emlékeztet, amelyen keresztirányban egy vízszintes bemélyedés fut végig; kinövések nem tarkíthatják. A fajtán belül megkülönböztetünk szakállas és szakáll nélküli változatokat. A szakállas egyedeknél a dús pofaszakáll és az osztatlan állszakáll szinte teljesen eltakarja az áll-lebenyeket, míg a szakáll nélkülieknél ezek a bőrfüggelékek jól láthatóak. A fejet egy közepes méretű bóbita koronázza meg.
A nemek közötti különbségek (szexuális dimorfizmus) jól kivehetőek. A kakasok széles, lekerekített törzzsel és büszke tartással bírnak, bóbitájukból hátrafelé néhány hosszabb toll emelkedik ki, farkuk rövid, de sűrű, selymes sarlótollakkal fedett. Ezzel szemben a tyúkok valamivel zömökebbek, alacsonyabb állásúak, tollazatuk puhább szerkezetű. Az ő bóbitájuk kerekded, kámzsa-szerű, de fontos követelmény, hogy nem takarhatja el a szemet, biztosítva a szabad látást.
Színváltozatok és tenyésztési elvárások
A selyemtyúkok ma már számos színváltozatban léteznek, és a tenyésztők aprólékos munkájának köszönhetően a színek minősége folyamatosan javul.
A fehér egyedeknél a tiszta, hófehér szín az elvárt, bár a kakasoknál enyhe sárgás árnyalat megengedett, de a zavaróan erős sárga tónus hibának számít. A fekete változatnál a tollazatnak gazdag, mélyfeketének kell lennie, kerülve a barnás vagy vöröses elszíneződéseket, bár a kakasok nyaktollazatában egy kis barnás árnyalat elfogadható. A kék színváltozatnál az egységes, középkék alapszín a cél, elkerülve a rozsdás foltokat.
A vörös és sárga színek esetében fontos az egyenletesség; a vörösnél a fényes, sűrű nyaktollazat kívánatos, míg a sárgánál a tarka tollazat vagy a fehér tollak megjelenése a szárnyban súlyos hibának minősül. A gyöngyszürke változat egy finom, világoskék-szürke árnyalatot képvisel, ahol a kakasok dísztollazatán enyhe „borsszerű” szórás figyelhető meg.
A mintás változatok közül kiemelkedik a fogoly és az ezüstfogoly szín. A kakasoknál itt az a cél, hogy a nyak és a hát színe (aranybarna vagy ezüstfehér) élesen elváljon a fekete mell- és combtollazattól, a szárnyon pedig a fedőtollak egy jellegzetes, úgynevezett szárnyháromszöget alkossanak. A tyúkoknál az egész testet borító tollazatnak a megfelelő alapszínben (aranybarna vagy hamuszürke) kell pompáznia, fekete szórással vagy csíkozással díszítve.
Különleges kategóriát képez a kendermagos szín, ahol a tollakon a fekete és világosszürke sávok váltják egymást. Mivel itt hiányzik az intenzív sötét pigmentáció, ennél a változatnál a csőr, a taraj és az arc bőre nem kékesfekete, hanem vörös, a lábak pedig világosabbak, hússzínű pikkelyekkel. Végezetül a splash változatnál a szürkésfehér alapszínen szabálytalan, kék és matt fekete foltok alkotnak harmonikus rajzolatot.
Viselkedés, tartás és hasznosítás
A selyemtyúk vérmérséklete rendkívül nyugodt, barátságos, és mivel hamar elfogadják az emberi érintést, ideális házi kedvencek. Tartásuk egyszerű, mivel röpképtelenségük miatt már egy alacsony kerítés is elegendő a kordában tartásukhoz, és kis kifutóban is jól érzik magukat. Bár erős, robusztus szervezetük ellenálló a hideggel szemben, a sár és a nedvesség árthat a különleges lábtollazatnak.
Tojóként a teljesítményük mérsékelt, évente mintegy 100 tojásra számíthatunk tőlük, amelyeket elsősorban télen és tavasszal raknak le. A fajta igazi erőssége azonban a rendkívüli kotlási hajlamban rejlik. A selyemtyúkokat a tenyésztők gyakran „élő keltetőgépként” emlegetik és használják, mivel megbízhatóan ülik meg nemcsak saját, hanem más baromfik, sőt fácánok vagy kacsák tojásait is, és gondos pótanyaként nevelik fel a kikelt csibéket. Ez a tulajdonságuk történelmileg is kulcsfontosságú volt fennmaradásukban a gépi keltetés elterjedése előtt.
Tenyésztési szempontból szigorúan kerülendőek az olyan hibák, mint a lapos mell, a keskeny test, a hiányos vagy durva tollazat, az összenőtt ujjak, vagy a látást akadályozó bóbita. A cél mindig egy kerekded, puha tapintású, egzotikus megjelenésű madár tenyésztése, amely hűen őrzi ősei különleges örökségét.